Öt éves korom körül többször voltam kórházban.Reggel korán ébresztett anyám,és mondta,hogy öltözzek.Kérdeztem,hová megyünk?Hiszen úgyis tudod,mondta Ő.A szívem majdnem meghasadt,de nem sírhattam,mert az apám nem bírta a "gyereksírást".A vonaton Budapest felé végig csodában reménykedtem,hogy:nem is oda megyünk,biztos az állatkertbe és a vidámparkba visznek...
...a csoda elmaradt,egyszer csak egy rideg kórteremben találtam magam teljes bizonytalanságban,kétségbeesve és EGYEDÜL.Nem tudtam,hogy beteg vagyok,nem mondta senki,hogy "bántani fognak,mikor semmit rosszat nem tettél"-közben óvodatársaimra gondoltam,akik hamarosan odabújnak anyukájukhoz,aki mesét mond nekik és elringatja őket.Késő este volt már,mikor lementem egy lépcsőn és megtaláltam a csapóajtót,ami becsapódott anyám után mikor OTTHAGYTAK.Leültem a lépcsőre,és elképzeltem,hogy mindjárt jön értem,szinte már láttam lábait tűsarkú cipőjében és magam elé képzeltem fekete haját,mikor a sírástól szinte elájultam és egy nővérke visszavitt a szobába.Utána hánytam,és a következő kép,mikor behoztak egy injekciót,belémdöfték,levetkőztettek,rámadtak egy szakadt kórházi hálóinget és kitoltak a folyosóra.Már semmi nem érdekelt.Mindegy volt hová visznek,mit csinálnak velem,mikor odajött hozzám egy néni,és vígasztalni próbált.Nagyon aranyos volt,azt mondta minden azért történik,hogy meggyógyuljak,ezután minden jóra fordul.Ebben nagyot tévedett,de akkor,ott nyújtott egy kis vígaszt.Utána betoltak a műtőbe,és közben megkérdezték:FÉLSZ?Azt mondtam nem,és közben arra gondoltam,teljesen mindegy már,mi történik velem,hiszen nagyon nagyot kellet vétkeznem,hogy ANYU ITT HAGYOTT!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.