Emlékszem,mikor kopott fekete
zokniban sétáltál a szőnyegen.
Álltam a boltív alatt
ruhátlan lélekkel,vérző szívvel,
majd hajamba glóriát font kezed.
Akkor már tudtam,szeretlek,
és szeretni foglak míg
tart az emlékezet...
Kereslek földön-égen,
fényben-sötétben azóta,és
minden átkozott kalapácsütésben-
virrasztok a reggel reményében
s a holnap fényében
remél az éjfél.
Féltél...,és én is féltem...
Megpihennék már a valóság
tiszta színén,
virrasztanék küszöbödön,
hogy megtartson az éjszaka ajtókopogásig
és ne érjen hamarabb oda a másik.
Kérném karjaidtól
öleljenek lágyan és szelíden
szavaidtól kérném
biztassanak a holnap reményében.
Szemed kérném,
hogy nézzen és igézzen
akkor is,
ha elbújnék a végtelen mélyében.
Szívedtől kérem,hogy
vérkeringésemben lüktessen,
lépteid dübörögjönek
és felém jöjjönek
míg hangod meghallom
az éjszaka csendjében.
Miként rakjam a szavakat tovább,
hogy elérjenek Hozzád
és hogyan lépjek,
míg elérhetlek Téged...
Szinte csak átlihegem
a napokat,mert szólni nem tudok.
Erőlködöm,hogy
menjek tovább,mert
élni kell,lélegezni,hallani,járni,
elmenni a boltba,
beszélni emberekkel,
főzni ebédet,csillapítani
az éhséget.
Érezni kell,ha izzadok,vagy fázok,
ha lábam lógatom
vagy éppen álmodom:
felhők mögül kibújó
repülőcsíkokat,vagy
földön kószáló eltévedt bogarakat.
Mindíg feketére festem az éjszakát
Tudom azt akarod,sohase várjak Rád...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.