Tegnap volt három éves:)Három évvel ezelőtt ilyenkor az intenzíven ébredeztem,míg ő az inkubátorból lógatta a lábát.Később az ápolónők mesélték,Laurának megszokottá vált,hogy bár alig volt 2650 gr.,rendszeresen lecsúszott az inkubátor aljára és kidugta a lábát.Ekkor én még erről semmit sem tudtam,többnyire a fiókot fürkésztem,amelyben a számomra megváltást hozó fájdalomcsillapítót tárolták.Szóval...11 hetes terhes voltam,mikor elmentem egy több dimenziós ultrahang-vizsgálatra.Tudtam,hogy gond lehet és három császármetszés után majd' negyven évesen nem megy minden simán,de arra nem számítottam,hogy az orvos csak úgy kijelenti:ezt a gyermeket nem tudja kihordani,mert a méhszájban van,de igazán nem is lehet tudni,hogy hol!?Első kétségbeesés után rögtön eldöntöttem,hogy engem orvos a szülésig nem lát,míg terhességem hetedik hónapjában majdmen szertefoszlott minden,leszakadt a méhlepény egy része és Szegedre vitt a mentő.Most adok hálát a sorsnak,hogy nem volt úgymond orvosom/ott tapasztaltam meg a nemtörődöttséget,tehát ha fizetsz,figyelnek rád/,mert hazajöttem egyetlen vizsgálat nélkül.Így történt,hogy megvártam az utolsó napot,mikor tudtan,hogy nem húzhatom tovább.Reggel bementünk a kórházba,egyből a műtő,herincbe kértem az érzéstelenítést.Minden rendben zajlott,még hallottam,hogy Laura felsír,utána káosz és fájdalom,míg végre elaltattak.Kivették a méhem,leszakadt a hólyagom,mindenki azt mondta,adjunk hálát,majdnem elvéreztem.Hálát adok,mert a legszebb emlék.Hallottam a sírását,mikor megszületett és az apja is hallotta...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.